Erika
Az ötéves Sahab szemén keresztül ismerkedhetünk meg az iráni kultúrával, az ottani mindennapi élet különlegességével.

Izgalmas, sokszor érthetetlen világ ez, ami nagyon színes, ízes, illatos, de rettentő ijesztő is tud lenni. A családi viszonyok is teljesen mások, gondolhatnánk, sokszor sokkal ridegebbek egymáshoz. Szülő-gyerek, anya-apa kapcsolata is egy európai számára teljesen felfoghatatlan, de ott ezek szinte farkastörvényként működnek.

Ez a kisfiú is egy ott teljesen megszokott, de számomra furcsa családban él. Csak a gondolatain keresztül látunk bele az életébe, merthogy ez a kisfiú nem beszél. Nem azért, mert nem tud, egyszerűen nem akar. Olyan sérelmek érték már egészen kiskorában és utána is, hogy ő így lázad, vagy talán védekezik(?) a mindennapok ellen.

Nem igazán szeretne ő óriási dolgokat. Egyszerűen csak szeretetet és figyelmet. Leginkább az apjától. De leginkább tőle nem kapja meg. Pedig mennyi érték van ebben a kisfiúban.

Nem nagyon tudnak mit tenni, hiszen az az erős patriarchális társadalom, amely irányít mindent, rányomja bélyegét családjuk mindennapjaira is. Olyan mélyen gyökerezik bennük ez, hogy úgy tűnik, lehetetlen a szeretetnek, törődésnek utat engedni.

El sem tudtam képzelni, milyen megoldásért drukkoljak Sahabnak. Végül is, azt hiszem, győzött a jó, de szívszorító volt ezen az úton elkísérni őt.

A legvégén elgondolkodtam, hogy miért képzelem én azt, hogy ez például csak ott történhet meg? Hány és hány olyan családot látok magunk körül is, akik alig beszélgetnek gyermekeikkel, egymással, mennyire nincs idő meghallgatni a másikat. Gyerekeknél is tömegével látom a figyelemre való szomjazást. Ha nem a szülőtől kapja meg, akkor valahogy másképp "kiköveteli". Azt hiszem, alapvető fontosságú téma a mai rohanó, digitalizál világban. Legyen az Irán vagy akár Magyarország. Nem helyhez kötött a probléma.

4/5

Tericum Kiadó, 2016
Fordította: Tarr Bori
264 oldal
Erika
Sejtelmes történet a gazdasági világválság időszakából. A főszereplő Gwen, aki Ceylonba érkezik férje, Laurence után, feladva kényelmes életét. A szerelem minden kényelmetlenségért, megszokott luxus nélkülözéséért kárpótolja.

Ahogy telnek a napok, a lány kezdi felfedezni környezetét, ezáltal egyre több kérdés merül fel benne. Például kit rejt az az elbokrosodott, szinte szándékosan elbújtatott sír, amit sétái alkalmával a kertben talált? De ez csak az egyre sokasodó, aggodalomra okot adó kérdések egyike.

Férje napról-napra mogorvább lesz, ijesztő változáson megy keresztül. A megszokott bensőséges viszonyuk teljesen átalakul. Zárkózottá, elutasítóvá válik ifjú feleségével szemben, a nő pedig értetlenül áll a helyzet előtt, de a szerelme nem csillapodik ura iránt.

Minden nagyon gyorsan zajlik, minden nagyon hirtelen romlik el. A lány teherbe esik, és ikreknek ad életet. Furcsa helyzettel szembesül a gyermekeket megpillantva, és innentől aztán végleg megindul a kálvária.

A nő ettől kezdve folyamatosan küzd a lelkiismeretével, a férjével, annak testvérével, mindennel az egész világon. Az egész élete egy merő aggodalom, szemernyi öröm sincs az életében. Borzasztó volt látni azt a kétségbeesett küzdelmet az elemekkel, amelyekről csakis ő maga tehetett.

Végig jellemzi a történetet a váratlan fordulatok sokasága, de a legvégére tartogatta az írónő az igazi csattanót.

Voltak nagyon furcsa, életszerűtlen helyzetek a könyvben, amikkel nem nagyon tudtam mit kezdeni (ilyen pl. a gyermekek születése körüli/utáni bonyodalom, aztán Gwen személyisége, akitől a hideg rázott), de összességében nagyon lekötött a történet, élveztem olvasni.

4/5

Tericum Kiadó, 2016
Fordította: Novák Petra
Eredeti cím: The Tea Planter's Wife
412 oldal
Erika
Egy utazás volt az apropója, hogy belevágtam ebbe a könyvbe, mondván, hogy pontosan azokon a helyeken fogok járni, amelyekről szó esik a regényben is.

Az utazás alatt 2 bekezdést sem sikerült elolvasnom, annyira tele voltam élményekkel, úgyhogy vagy előtte kellett volna, vagy így, utólag is tökéletesnek bizonyult. És bár nem szokott gondot okozni belehelyezkedni az adott történetbe, most kivételesen könnyedén, örömmel történt, hiszen 1-2 nappal előtte pontosan ugyanazokat az érzelmeket, élményeket, sokszor ugyanazokon a helyeken éltem át, amelyekkel át van itatva az egész történet. Bár a címlapon szereplő kastélyban nem jártunk, de több, szinte pont ugyanilyenben igen. :D

A Bécsben élő jómódú zsidó családnak súlyos döntések sorozatát kell meghoznia, mivel egyre közelebbről érezhető a háború szele. Szét kell szakadniuk a világ különböző részeire, ha menteni akarják az életüket.

Fiatal lányuknak, Elise-nek Angliába kell távoznia, a szintén fényűző Tyneford-házba. Azonban a fényűzésnek vége, mivel nem vendégként, hanem szolgálóként érkezik meg a gyönyörű helyre. Csodálatra méltóan kezdettől fogva nagyon alázatosan áll új helyzetéhez, szó nélkül teszi a dolgát, titokban pedig álmodozik. Egy kis szabadidőről, az óceánparton való pihenésről, a szerelemről, szabad életről.

Amikor megérkezik, a ház ura, Mr. Rivers fogadja nagyon zárkózottan, de mégis kedvesen. Kapcsolatukra az idő előrehaladtával sem jellemző a szolga és ura közti megszokott fensőbbséges viselkedés.

Elise nagyon ritkán kap híreket családja többi tagjáról. Információja csak annyi, hogy lánytestvére Amerikába menekült, szülei pedig maradtak Bécsben. A háborúról szóló hírek nem nyugtatják meg szüleivel kapcsolatban, folyamatos aggodalommal telnek napjai, de közben teszi a dolgát.

Az ott töltött évek során végigkísérhetjük Elise testi-lelki fejlődését, hiszen nagyon nagy utat tesz meg. Sokszor saját maga is meglepődik, milyen változások zajlanak benne, csakúgy mint a világban mindenütt.

Az utazásnak köszönhetően nem volt nehéz magam elé képzelni a dohos szobákat, az óceán hullámzásának és a sirályok hangját teljesen valóságosan magam elé tudtam vetíteni.

Ha valaki nem ismerné még egyéb sorozatokból, könyvekből az angol vidéki, nemesi élet szépségeit, ez a könyv is remek alkalom ennek pótlására.

Downton Abbey rajongóknak kifejezetten ajánlják a könyvet. Mivel én mániákus rajongónak vallom magam, emiatt is nagyon kíváncsi voltam a könyvre. És egyetértek, kötelező a sorozat szerelmeseinek elolvasni. Másrészről pedig rájöttem, hogy az én mesebeli világom a vidéki Angliában van. Sejtettem én ezt, de hogy most részese lehettem egy picit, teljességgel meg is győződtem róla. A család is egyetért, úgyhogy rajta vagyunk az ügyön. :D

Rendkívül szerethető karakterekkel van teli a könyv. Egytől-egyig mindenkit a szívembe zártam, még akkor is, ha az érdekek nem mindig egyeztek azzal kapcsolatban, kinek/minek drukkol az ember. Annyit elárulok, hogy szívem szerint való volt a befejezés. Nagyon is! :D

5/5***

I.P.C. Kiadó, 2013
Fordította: Gábor Emma
Eredeti cím: The House of Tyneford
398 oldal
Erika
Beleillik témájában, hangulatában ez a könyv is a mostanság olvasottak közé. A háború időről-időre visszatér a történetekben. Ennek a könyvnek is a középpontjában a második világháború áll, természetesen szerethető és kevésbé szerethető szereplőkkel.

Vianne és Isabelle egy francia testvérpár. Két teljesen különböző természetű nő. Vianne a megfontolt, komoly, férjes asszony, Isabelle pedig a 18 éves, komolytalan fruska. Nem is sejtik jó dolgukban, hogy nemsokára milyen borzalmakban lesz részük, mennyire szükségük lesz a földöntúli erőre.

A gondok ott kezdődnek, amikor Vianne férje behívót kap. Nyilván félnek, nyilván borzasztó elengedni valakit egy háborúba, de itt még reménykednek mindannyian, hogy nem komoly az egész, hamar véget ér, és ismét együtt lesz a család. A helyzet azonban fokozódik Európában, a német megszállás egyre több települést ér el, és olyan hírek érkeznek hozzájuk, amik meghozzák az igazi félelmet.

A bizalom szép lassan megszűnik létezni, az addig jó viszonyban lévő szomszédok is inkább elkerülik még egymás tekintetét is, nehogy bármiféle rossz gondolatra adjanak okot.

Isabelle mindeközben hihetetlen gyorsasággal érett nővé válik, nemcsak külsőleg, leginkább a belső személyiségét tekintve. Egyre inkább úgy érzi, hogy hazáját szeretné szolgálni a megszállókkal szemben, és ennek érdekében az életét is hajlandó feláldozni. Senki sem sejti, hogy a bájos külső mögött milyen elszántság rejtőzik, amelyeket nem sokkal ezután bátor tettek is követnek.

Ahogy telnek a hetek, hónapok, a nélkülözés, a félelem egyre jobban elhatalmasodik Franciaországban. A kétségbeesés sok mindent kihoz az emberekből, van akiből a jót, de a rettegés a rosszat is előhozza egyesekből.

Vianne helyzete ha lehet, még sokkal nehezebb, hiszen egy nácit szállásolnak be a házába. Eleinte kislányával cseppet sem érzik magukat biztonságban az ellenséggel egy fedél alatt, azonban rá kell ébrednie, hogy ott sem minden fekete-fehér.

Bár a történet két nőről szól, mégis láthatjuk, hogy mire voltak rákényszerülve a háború alatt a nők. Általában a férfiak szerepéről esik több szó, de talán nem sokkal kevesebb feladatuk, kötelességük volt a nőknek is. Kénytelenek voltak felismerni azokat a helyzeteket, amelyekben szükséges volt cselekedni családtagjaik, honfitársaik érdekében, ezáltal hőssé válni.

Az ember akaratlanul is elgondolkodik egy-egy történet olvasása közben/után, hogy vajon ő mit tenne, melyik oldalon állna? Illetve, hogy melyik oldalon állnék, talán egyértelmű, de hogy lenne-e bátorságom valami különlegeset, fontosat véghezvinni, vagy csak lapítanék a fűben csendesen. Ez sem mindegy!

A könyv olvastatja magát, alig lehet letenni, a szereplőket mégsem tudtam megkedvelni. Nincs rá semmi okom, hiszen szimpatikus karakterek szinte mindannyian, mégsem ment. Nem is értettem.

A borító gyönyörű, de ez nem is újdonság mostanában. A szép és jó könyvek sorban megtalálnak! Nincs okom panaszra.

4,5/5

Park Könyvkiadó, 2017
Fordította: Farkas Krisztina
Eredeti cím: The Nightingale
541 oldal
Erika
Charlotte Link fogta a fakanalát, szépen összekevert jó sok borzalmat, nem kevesebb vért, csöppnyi kegyetlenséget, borzongást, és köré kerített egy jó kis rejtélyt, hogy a mi agyunk is dolgozzon mindvégig.

Rögtön a legelején belecsöppenünk valami sötét mizériába, ami végig jelen van a történetben. Ugyan még nem nagyon történik semmi, mégis érezzük, hogy a fenekünkben végig ott lesz a zabszem, szinte azonnal sejtelmes jelek utalnak erre.

Olyan szereplők "kerülnek össze", akiknek látszólag semmi közük egymáshoz, a történtek mégis azt engedik következtetni, hogy a múltban kellett, hogy legyen valami olyasfajta szál, ami összeköti őket.

Kezdetnek egy bicikliző kisfiú balesetét nézzük végig, utána egyből pedig egy brutális gyilkosság szemtanúi leszünk. A két eset között hosszú évek teltek el, de mégis valami összeköti az eseményeket. Itt már éreztem, hogy nem lesz könnyű este, sötétben olvasnom a könyvet, mert kőkemény pszichothrillerről van szó.

Egyre több szereplő lép be a képbe, akik még inkább megnehezítik a dolgunkat a bűncsekelmények felderítésével kapcsolatban. Úgy tűnik, nem szűnik meg az írónő különböző akadályokat gördíteni elénk, főként amikor már végre kezd kikristályosodni a kép.

A bűnügyi borzalmakon kívül szinte mindenkinek van valami lelki nyavalyája, amivel együtt él. Miközben sajnáljuk őket, próbáljuk gondolatátvitellel a helyes cselekedetek felé terelni őket, újabb mészárlások történnek, és ismét csak kapkodjuk a fejünket, már megint mi történt, és hol vagyunk, és már a legmegbízhatóbb szereplőben is potenciális pszichopatát látunk. Mert az egyértelmű, hogy valaki a szereplők közül az, de komolyan mondom, halvány lila fogalmam sem volt mindvégig, mennyi az annyi!?

Mint minden történetnél, itt is nyilván elemezgeti az ember a végén a tanulságokat, emésztgeti a történteket, és gondolkodik, hogy mennyire lesz kihatással múltunk a jelenünkre, jövőnkre. Főleg, ha olyasmit tettünk, amire már nem is emlékszünk, pedig dehogy törlődött ki a múltunkból, mint ahogy azt mi hisszük.


5/5

General Press Kiadó, 2016
Fordította: Szalai Lajos
Eredeti cím: Die Betrogene
512 oldal
Erika
Az írónőnél megszokott momentumként váltakozik múlt és jelen a regényben.

A fiatalságot az egyik főszereplő, Joan Seabrook képviseli, akinek minden vágya, hogy régésszé váljon. Ehhez azonban gyakorlatra, tapasztalatra lenne szüksége, amelyet nagyban elősegítene, ha Maszkat ősi városát felfedezhetné.

Ez minden álma, ám ez a lehetetlennel egyenlő. Ománban súlyos harcok folynak, kutatásról, utazgatásról szó sem lehet.

A másik főszereplő a jelenben már elég idős, és akinek a múltja hatalmas, évtizedek óta szőnyeg alá sepert titkokat rejt. Ő Maude Vickery, akivel Joan hamar összeismerkedik, és szinte baráti kapcsolat alakul ki kettejük között. Az idős nőnek talán módjában áll segíteni Joan vágyainak előremozdításában, a lány pedig egészen más módon segíthet az asszonynak.

Sokáig vacilláltam, ki használja ki a másikat, egyáltalán szó van-e ilyesmiről, és mekkora sérülést okozhatnak önmagukban, a másikban!?

Az biztos, hogy mindkettejüknek szüksége van arra, hogy rendezzék életüket, megtalálják önmagukat. Mindkét nő életében elvarratlan szálak, fájdalmak, sérelmek munkálkodnak, amik megoldásra várnak. Akár lehetne ez a kaland egy terápia is. De lehet ennek az egésznek jó vége?

Joan számára az idős nő példakép, hiszen nem kis dolog átszelni az Arab-félszigetet nőként (sem). Minden vágya a fiatal lánynak, hogy Maude nyomdokaiba lépjen, tőle bátorítást nyerjen, de vajon, ha megtudja az igazságot, akkor is így fog-e rá tekinteni!?

Nem tudtam összeegyeztetni a lány személyiségét a vágyaival. Valahogy egy bután naiv, nyámnyila, elkényeztetett nőt sikerült vizuálnom magamban, akiről el nem tudtam képzelni azt a bátorságot, vakmerőséget, amit végül véghezvitt.

Összességében jó kis kalandregény, romantikával megfűszerezve. :D

4/5

General Press Kiadó, 2016
Fordította: Szigeti Judit
Eredeti cím: The English Girl
390 oldal
Erika
Ahhh, tényleg nem vagyok lefizetve a kiadó által, de ismét... Egyszerűen fantasztikus, bár mostanában szinte mindegyik könyvre elmondhatom ezt, ami a kezembe kerül. Egy újabb kincs.

Két fantasztikus kislány még annál is fantasztikusabb története ez. Barátnők, akiknek az életét gyermekkoruktól kezdve kísérhetjük nyomon. Hol egymás mellett, hol kissé távolabb a másiktól. Hol békében, hol háborúban, de a "vérszövetség" mindvégig megmarad.

Hogy törvényszerű-e, hogy egy jól működő kapcsolatban nagyon különbözőek legyünk? Vagy pont fordítva? Nem tudom, ezen bárki bárhol elgondolkodhat, de náluk az az igazság, hogy egymás totális ellentettjei, mégis vonzzák egymást, mint a mágnes, legyenek életük bármely szakaszában.

Elena egy visszahúzódóbb, szorgalmas, a társadalmi elvárásoknak inkább megfelelni akaróbb lány, Lila pedig a tipikus lázadó, akinek esze, mint a penge, de csak arra használja, amire ő akarja. Neki senki ne mondja meg, mit és hogyan csináljon, majd az ő maga eldönti. Meg persze a sors, a körülmények, és Nápoly. A dél-olaszországi feeling sok mindent meghatároz, eldönt, azzal nagyon nem tudnak mit kezdeni, de azt hiszem, az egész történet velejét ez adja.

Tele vannak hibával (ki nem?), egyik féltékenysége állandóan visszahúzza a másikat, a másik ragaszkodása pedig nyomasztja az egyiket. Mégis szereti őket az ember, mégis elhiszi, hogy tűzön-vízen átmennének egymásért.

Megismerhetjük egy ötvenes évekbeli, tipikus olasz telep mindennapi életét, amelyről azt gondolom, teljesen hiteles képet adott Ferrante, még ha esetleg ezt némiképp humorral fűszerezve is tette. És az olasz életérzés, legyen az bármely szeglete a társadalmi-szociális ranglétrának, mindig izgalmas.

Gördülékeny, olvasmányos történet ez, beszippant az első szavaktól fogva, és benne él az ember még jóval az olvasás után is. Néha sírunk, sokszor nevetünk, és átéljük minden mozzanatát a regénynek.

Olvastam egy olyan kritikát erről a könyvről, hogy azért nem szerették, mert nem szól semmiről. Erről már többször írtam, hogy én pedig kifejezetten szeretem, ha nem szól szinte semmiről a könyv, mégis odakötöz magához. Amúgy meg pont ennek a történetnek van vonulata, ritmusa, íve, és lesz folytatása is, amit epekedve várok. Szeretnék még sok-sok Ferrantét!

5/5******

Park Könyvkiadó, 2016
Fordította: Matolcsi Balázs
Eredeti cím: L'amica geniale
341 oldal
Erika
Már alig vártam, hogy ismét egy hamisítatlan Picoult könyv kerüljön újból a kezembe, és íme!

Semmi szokatlant nem vettem észre, csak az eddig tapasztalt alapos felkészültség, izgalmas, érdekfeszítő történet, olvasói részről pedig a folyamatos harc a lelkiismerettel, igazságérzettel karöltve.

Hogyan is költözhet a lélek egy emberbe, amikor annak ott semmi helye. Egyértelmű, hogy elkószált a bonyolult úton, és lehet, hogy volt szerepe, hogy mégis ott eresztett egy gyenge gyökeret, de egy még erősebb gyökérzet máshová köti őt.

Luke csak a farkasok világában érzi igazán jól magát, ott tudja csak megérteni a világot és saját magát. Senki a környezetében nem érti ezt a mértékű ragaszkodást, annak ellenére sem, hogy azért ő mégiscsak egy zoológus. Nyilván egy nagyfokú megszállottság ehhez a munkához is kell, de ez túllép minden határon, amit emberi elmével fel tudunk fogni.

Nem kevesebbre szánja rá magát, mint hogy beépül egy falka farkas közé. A cél, hogy minél inkább megismerhesse ezeket az őáltala annyira csodált vadállatokat, és hogy bebizonyítsa, hogy az emberek nagyon sokszor tévesen értelmezik félre a viselkedésüket.

Nagyon sokat tanul ezekben a hónapokban, leginkább azt, hogy a farkastörvény az farkastörvény. És az emberekkel ellentétben a farkas mindvégig kitart a társa mellett, és mindent megtesz a családja érdekében. Miközben ezeket az ismereteket szinte teljességgel farkassá válván magáévá teszi, teljesen elveszti emberi mivoltát, megfeledkezve az egyik legfontosabb farkastörvényről: a családról.

Mikor mégis úgy dönt, eleget tanulmányozta a farkasok életét és visszatér a mesterséges civilizációba, felesége és két gyermeke döbbenettel fogadja. Nyilvánvaló az átváltozás, nyilvánvaló, hogy ő már nem odavaló, de természetesen örülnek neki.

Ha ez a változás nem lenne elég a családnak, két tragédia pár év különbséggel teljesen szétszakítja őket. Vagy talán pont ezek miatt sikerül újra egymásra találniuk? Meg lehet bocsátani egymásnak? Mert mindenkinek mindenkivel szemben van valamilyen nem is apró sérelme, amelyeket hosszú éveken keresztül emésztettek, sikertelenül.

Emberi és állati egymásnak feszülések sorozatát élhetjük át, és vívódunk, hogy emberek vagy farkasok szeretnénk-e inkább lenni!? A farkasok "emberibbek" vajon, vagy az emberek maguk a hiedelem szerinti megtestesült farkasok? Az biztos, hogy ezeknél az állatoknál tisztábbak, érthetőbbek, logikusabbak a játszmák.

Nem fényezem a könyvet, mert mint mindig, most is elfogult vagyok, nem is volt kérdés, hogy tetszeni fog-e?

5/5

Athenaeum Kiadó, 2017
Fordította: Babits Péter
Eredeti cím: Lone Wolf
384 oldal
Erika
http://www.harmat.hu/

Ismét nagyon sok újdonsággal rukkolt elő a Harmat kiadó, ezért érdemes körülnézni honlapjukon/webáruházukban kínálatukkal kapcsolatban. (képre kattintva elérhető)

De van sok minden más is, amire lehet várni. Előkészületben lévő könyveikről itt lehet tájékozódni. De a legklasszabb hír, hogy március végén Dr. Gary Chapman hazánkba látogat. Ennek kapcsán több előadást is tart. A rendezvénnyel kapcsolatban pedig itt lehet részletesebb tájékoztatást kapni. Én nagyon szívesen ott lennék! :D
Erika
Ha a Stoner olvasása nem győzött volna meg, amely egyértelműen a 2015-ös év messze legkimagaslóbb könyve volt nálam, akkor most váltam volna rajongóvá. De természetesen az előzetes élmények után remegve vártam az új könyvét is Williamsnek.

Egy indurit aggódtam, mert Róma történelme sosem állt a szívemhez közel, mondhatni menekültem előle, legyen az film vagy akár könyv formájában. De! Ugye itt Williamsről volt szó, a Stoner szerzőjéről! :D És hát az előbbi posztban is említettem, hogy nem feltétlenül az a lényeg, hogy miről szól a történet...

Rögtön az első oldalak után beszippantott, és képtelen vagyok azóta is szabadulni. Ismét egy csúcsműről tudok beszámolni. Egyszerűen imádom azt a kifinomult, szarkasztikus humorát, éleslátását, írni tudását!

Hamar kiderül, hogy itt nem feltétlenül Octavius hatalomra töréséről van csak szó, hanem az élet dolgainak mindenféle aspektusának elemezgetéséről is. Legyen az akár a szépirodalom. De ez csak egy szeletke az óriási tortából.

A könyv három nagyobb részre tagolódik, amelyekben Williams naplórészletekkel, levelezésekkel, feljegyzésekkel dolgozik, amelyekből folyamatosan tájékoztatást kapunk Nero fogadott fiának, Octaviusnak a sorsáról. A fiú esetlen, magatehetetlen kis kóró, akinek a hóna alá nyúl a nagy császár, és minden támogatást megad neki ahhoz, hogy ha van a fiúban bármi lehetőség, azt elő tudják hívni, hogy képes legyen egyszer az utódjaként színre lépni. Nem is gondolnánk, hogy ebből a csenevész gyerekről egyszer a világ ura lesz.

Nero halála után felbolydul a politikai élet, annak szereplői addig sem tudták, hogy kiben bízhatnak meg, ezután ez még inkább felfokozódik.

A második nagyobb rész már a hatalmon lévő éveket taglalja, a harmadik pedig egy summázása egész életének, bár ő maga a végéig meg sem szólal. Mindent a körülötte lévőktől tudunk meg, és a következtetéseinkre vagyunk hagyatva, hogy mégis milyen ember lehetett. Egyszer így láttam, egyszer úgy, bár sosem kristálytisztán.

Azt gondolná az ember, hogy Augustus császárról a történelemkönyvek, a rendezők, a regényírók már mindent elmondtak, amit lehetett. Aztán Williams mindent megcáfol, új oldalakról is megközelíti a képzeletünket, hátha változtathat azon. Még akkor is, ha az író rögtön a legelején leszögezi, hogy nem történelmi regény, sokszor eltér a valóságtól, ne higgyünk el mindent.

Hihetetlen intelligens embernek tartom John Williamset, aki hála az égnek írt is! Nagyon sajnálom, hogy ilyen keveset.

5/5

Park Könyvkiadó, 2016
Fordította: Gy. Horváth László
Eredeti cím: Augustus
393 oldal

Erika
A kiadó nagyon kitett magáért az elmúlt év végén. Fantasztikusabbnál fantasztikusabb könyveket dobott piacra. Egyszerűen remek mind, egytől-egyig.

A Brooklyn sem lóg ki a sorból. Finom, szép ívű, gyönyörű írás. A történet semmi különös, de azt már régóta tudom, hogy nem attól jó egy könyv, ha óriási csavarok vannak benne.

Van egy végtelenül szimpatikus ír család az 50-es években, és az egyiküknek hihetetlen szerencsében lesz része egy szép napon. Eilis nővére átad egy olyan lehetőséget, ami csak egyszer adódik az életben. Új életet kezdhet New Yorkban.

Nagyon nehéz a döntés, hiszen az egész családja ezután rémisztő távolságban lesz, teljesen a maga urává kell válnia. A nehéz helyzet ellenére hamar döntésre jut, és szempillantás alatt egy hajón találja magát, amely az újvilág felé sodorja.

Érkezése után döbbenettel szemléli azt a fajta zsongást, az eddig elképzelhetetlen városi felfordulást, amely Brooklynt jellemzi. Nehezen találja a helyét, de jó természete sok mindenen átsegíti őt. Szívesen is fogadják, így legalább emberi ellentartásokkal nem kell küzdenie.

Az ott töltött idő alatt természetesen folyamatosan változik. Az önállóság hirtelen szakadt a nyakába, de úgy tűnik, ezt egy idő után már élvezi is. Aztán, hogy ezzel a sok lehetőséggel, döntései teljes felelősségének tudatában tud-e mit kezdeni, beválthatja-e álmait, az már más kérdés.

Mindig is érdekelt az 50-es évek Amerikája. Számomra nagyon vonzó korszak, amely tele volt lehetőségekkel, és csak bátorságra volt szükség, hogy mélyen merítse az ember a merőkanalát az óriási edényben. Eilist odaültették a zsíros bödön mellé, minden rajta múlott.

Végigkísérhetjük a lány személyiségfejlődését, amely igen nagy utat jár be. A szende, visszafogott, vidéki leányból egy határozott, döntésképes, belevaló nő válik, aki képes a maga sorsát a kezébe venni. Borzongató érzés volt nyomon követni ennek a lánynak a hosszú útját, amit mérhetetlen bátorsággal vitt véghez, nem leragadva semmiféle nehézségnél. Szinte példaképemmé vált! :D

A regény alapján film is készlült Nick Hornby rendezésében:


5/5***

Park Könyvkiadó, 2016
Fordította: Greskovits Endre
Eredeti cím: Brooklyn
309 oldal
Erika
Hú, de jó lenne most egymás után a sorozat összes tagja... Remélem, gyorsan fogja potyogtatni a kiadó őket. :D

Számomra egy nagyon furcsa családba csöppennünk bele már a legelején. Megismerkedünk Maiával, aki öt másik örökbefogadott testvérével nevelkedett fel egy Genfi-tó partja mentén fekvő csodapalotában. Bár a többi lány már nem itt él, Maia otthona továbbra is ez.

Hosszú idő után örökbefogadó, egyben nevelő apjuk hirtelen halála okán gyűlnek ismét össze. A női szerepet két hölgy töltötte be a lányok életében, akik mindketten háztartási alkalmazottak. Anyai tanácsokért hozzájuk fordultak mindig is, ettől függetlenül apjuk volt a mindenük.

Ugye eleve nem egy szokványos családmodellről van szó, hiszen nem hétköznapi, hogy egy egyedülálló férfi fogja magát, és a világ különböző tájairól látszólag véletlenszerűen örökbe fogad csecsemőket. Vajon mi vezérelte, mi indította arra, hogy pont onnan, pont azokat a gyermekeket vegye magához? Ehhez hasonló és sok más érdekes kérdés merül fel a lányokban is. Pa Salt halála után különböző titkok is napvilágra kerülnek, illetve titkokhoz vezető kulcsok, jelek, nyomok lesznek a lányok segítői, amelyek lépésről lépésre segítik őket ahhoz, hogy megismerjék múltjukat, eredetüket.

Ezt a kötetet teljes egészében Maiának szentelte az írónő. Nagyon szeretetre méltó lányról van szó, akinek az élet kemény pofonokat adott még úgy is, hogy nagyon szerencsés helyre került örökbefogadása után. Húzza-vonja a sors, nem találja a helyét, amikor pedig úgy érzi, révbe ért, újból szakadékba esik. Teljesen érhetően a bizalma a padló alatt van, nehéz azt kiérdemelni. Vagy talán lehetetlen?

A sok-sok útmutató, no meg apjuk végrendelete arra sarkallja a lányt, hogy vágjon bele bátran egy izgalmas nyomozásba. Vesztenivalója tulajdonképpen nincs, csak nyerhet az ügyön. És ő bizony belevág élete nagy kalandjába.

Ahogy ő elrepül Rióba, mi is vele együtt szállunk ugyanoda, csak picit korábbra, egészen 1927-ig, és kezdődhet is a mese.

Érintőlegesen megismerhettünk a többi lánnyal is, és biztos vagyok benne, hogy érdekesebbnél érdekesebb folytatása is lesz még ennek a sorozatnak.

Vannak még hiányosságaim az írónő magyarul megjelent könyveivel kapcsolatban, viszont ezeket már olvastam: A meredély szélén, Fény az ablak mögött.

4/5

General Press Kiadó, 2016
Fordította: Kiss Ádám
Eredeti cím: The Seven Sisters
483 oldal
Erika
Egyébként is megrendítő, de anyaként még inkább megviselnek az ilyesfajta történetek. Amikor egy gyerek szőrén-szálán eltűnik, az égvilágon senki nem tud róla semmit, és sosem tér többet haza, az maga a borzalom. Rendben van, hogy Indiában járunk, ahol éhező kutyafalkákként kóborolnak az utcán, sokszor napokig sem kerülnek haza, de a gyerek akkor is gyerek. Ha pedig eltűnik, akkor abba beleőrülünk.

Szárú, az ötéves indiai kisfiú is így jár egy szépnek nem mondható napon. Imádott bátyját kíséri el a szokásos portyájára, de az magára hagyja őt egy ideig a pályaudvaron, hogy majd visszatér érte. A kisfiú csak vár és vár, de a kíváncsisága erősebb a türelménél, felszáll egy álló vonatra. Már csak akkor kap észbe, amikor felébredve csak az elsuhanó fákat, ismeretlen tájat látja a rácsos ablakból. Az ajtó pedig nem nyílik...

Hosszú-hosszú órákon át tartó zakatolás után végre megáll a vonat, kiszabadul a fiú, viszont fogalma sincs, hol lehet. Mint később kiderül, Kalkuttába vitte a vonat, de hogy hogyan juthatna vissza otthonába, senki nem tudja, illetve nem is akarja megmondani. Koszos utcagyereknek nézik, mindenhonnan elhajtják, segítséget senkitől nem remélhet. Fázik, fáradt és éhes. És egy ötéves gyerekről van szó, aki bár az utcán nevelkedett..., akkor is...

Hogy miken megy keresztül, azt felsorolni is nehéz, és legyen egy kis izgalom is, de végül nagy szerencse éri. Olyan szerencse, amit talán ezerből egy szerencsétlen sorsú indiai kisgyermek élhet át.

Hosszú évek után, már felnőttként a világ másik felén úgy gondolja, hogy itt az idő megkeresni szülőföldjét, édesanyját, testvéreit. Az viszont gondot jelent, hogy fogalma sincs, merre keresse azt a helyet. Amikor elveszett, ott helyben sem tudták beazonosítani az általa leírt helységet, akkor évtizedek és kontinensek távlatából mi erre az esély?

Bár a szorongás viszonylagos volt bennem, hiszen mindvégig tudtam, hogy a fiú ilyen-olyan biztonságban van, de folytonosan az anya gondolataiba, életébe repültem vissza, és azt átérezni (ha egyáltalán lehet), az borzasztó volt. Egyszerűen nem is tudom, hogy lehet az ilyet feldolgozni. Fel lehet-e egyáltalán!?

Szárú viszont nagyon remek kis ember lett! :D

4,5/5

Athenaeum Kiadó, 2017
Fordította: Babits Péter
Eredeti cím: A Long Way Home
269 oldal
Erika
Bevallom, nem lett a szívem csücske ez a könyv, az első száz oldalon sem jutottam túl szerintem. Nem is nagyon tudom, hogy miről akart szólni, így egyelőre fogalmam sincs, mit fogok róla írni. :D Amúgy nem is értem, miért van ez, hiszen olyanok is jónak értékelték, akikkel azonos az ízlésünk. Lehet, hogy rosszkor rossz helyen vettem kézbe. Nem tudom.

Annyit kisilabizáltam, hogy a zenéé lesz a főszerep. Egy kórus tagjainak mindennapi életébe pillanthatunk bele, azok minden boldogságával, szomorúságával együtt.

Kórusversenyre készülnek, de nem teljes az összhang, valami nem stimmel a kisvárosban. De ha igaz, akkor a zene képes összehozni az embereket, egyensúlyt és rendet teremteni a káoszban.

Nem szokásom, de azért egy fülszöveget illendőnek tartok most kitenni:
"Bridgeford ​​válságban van. A főutca félig elnéptelenedett, az üzletek bezárnak, a polgári büszkeség gondolatát ódivatúnak találják a munkából egyenesen hazaszáguldó ingázók. A kisváros mintha elcsüggedt volna.
Akad azonban egy dolog, ami összehozhatja a lakosokat: a zene. A bridgefordi városi kórusnak esélye lehet arra, hogy megnyerje a megyei kórusversenyt. Az énekesek kis csapatának azonban először új tagokat és egy egészen megújult hangzásvilágot kell találnia magának.
Ezen a ponton lép a színre Tracey – született szólista, aki eltitkolt múltját rejtegeti; Bennett – hajdani templomi kóristafiú, aki értetlenül szemléli a modern világot; és Jazzy – aki a hangját útlevélnek tekinti, amelynek segítségével maga mögött hagyhatja a várost, és elindulhat a jövendőbeli hírnév és gazdagság felé. Sikerülhet-e beilleszkedniük az olyan régi, megbízható kórustagok közé, mint amilyen Annie? Megtanulhatnak-e közösen dolgozni, megmenthetik-e az énekkart, sőt, talán az egész közösséget is?

Az És most együtt humoros, éles szemű megfigyeléseken alapuló, de megható regény, amely az éneklés örömeiről, az együttélésről, a szerelemről szól… de legfőképpen arról, mennyire fontos, hogy az ember rátaláljon saját, igazi hangjára.
Gill Hornby író és újságíró. Férjével, Robert Harrisszel és négy gyermekükkel a berkshire-i Kintburyben él. Első regénye, a Méhkas felkerült a Sunday Times bestsellerlistájára."
2,5/5

Gabo Kiadó, 2015
Fordította: Gázsity Mila
Eredeti cím: All Together Now
429 oldal

Erika
Sophie Dupont az a bizonyos portréfestő lánya. Fiatal, reményekkel teli és nagyon naiv. Ami manapság már nyilván nem okozna gondot, a múlt században igen nagy problémát jelentett, hogy szerelembe gabalyodik egy festőtanonccal. Így történik ez ebben a történetben is, nem kis lavinát indítva el.

Helyzete olyan kilátástalanná válik felelőtlenségük miatt, hogy szokatlan módon döntenie kell két férfi között. Ő elfogadja a fent említett férfi bátyjának a felajánlását, miszerint feleségül veszi őt. De mi sülhet ki ebből? Egy életen keresztül szerelem nélkül, könyörületből együtt élni valakivel? Rettegni attól, hogy mikor kéri a jussát? Sophie maga sem tudja, hogy megmenekült-e vagy éppenséggel most futott bele a legszörnyűbb helyzetbe, ami csak adódhatott.

Férje, Stephen ​​Overtree százados a kezdetektől próbál a lánnyal barátságos hangot megütni, de a bizalom csak nem akar megjönni. A család sem túlságosan segítőkész, tényleg csak valami csodában bízhatnak. Mert mindketten bíznak valamiben, de hogy ez a két vágy találkozik-e, tisztázatlan.

Aztán megérkezik a szeretett férfi, és kitör a botrány! A lánynak pedig választania kell.

Ismét egy könyv a romantikát kedvelő olvasóknak. Annak ellenére, hogy a végkimenetelt mindenképp sejteni lehetett, jó kis kikapcsolódást nyújtott a történet. Ha pedig valaki még a történelmet és a festészetet is kedveli, kiváló választás.

3,5/5

General Press Kiadó, 2016
Fordította: Melis Pálma
Eredeti cím: The Painter's Daughter
454 oldal
Erika
Csak a borító alapján biztos nem vettem volna kézbe a könyvet, mert egyből eszembe jutottak Júlia, Romána és a többi elvtársnő. :D Viszont a nőtől olvastam már a Vadvirágok lányait, és az nagyon tetszett. Megvolt az Álom-öböl is, és most ezt úgy a kettő közé illesztettem be tetszésileg.

A mai napok és az 1890-es évek között ugrálunk időben, váltakozva ismerhetjük meg két nő, Tilly (a nevét mindvégig nem tudtam megszokni :D ) és Nina történetét, akik életét összeköti Eleanor Holt. Ő Nina dédnagyanyja, Tilly pedig az akkori leánygyermek nevelőnője volt.

A két nő között rendkívül sok a hasonlóság, egyikük élete sem alakul valami fényesen, főként a párkapcsolatokat illetően. Mindkettő menekül valami elől, legyen az valós veszélyeztetettség, vagy akár a saját lelki békétlensége.

Tilly egy tragédia után fogja menekülőre és próbálja kialakítani életét. Az adott kor és társadalom normái alapján ez nem tűnik egyszerű feladatnak. Egy szigeten köt ki, ahol lehetősége nyílik egy olyan környezetben élni a lehetőségekkel, ahol senki sem ismeri őt magát és a múltját sem. Talán még önmaga számára is rejtély, ki is ő valójában. De minden adott ahhoz, hogy letelepedjen békében. Persze egy ilyen nyughatatlan, heves érzelmeivel küszködő nőnek ez nem fog ilyen egyszerűen menni, természetesen nem fog megülni a seggén fenekén.

Nina is teljes válságban van magánéleti szempontból (is), és híres írónő lévén új, világszerte várva várt könyvével sem halad semennyire, pedig a határidő miatt szorul a nyaka körül a hurok. Szép lassan derül ki, hogy nemcsak az a határidő szorítja azt a kötelet, hanem egyéb csontvázak is szép lassan bújnak elő a padlásról. És hamar össze is kapcsolódnak a szálak a múlttal. Kérdés azonban, hogy rejtve maradnak-e ezek a titkok, vagy mindenképp napvilágra szeretnének-e jönni!?

Javíthatatlanul romantikus írónővel állunk szemben, aki néha nálam már egy picit túllő a csöpögősség határán, de itt még pont egyensúlyban volt. Jó az, hogy van olyan kortárs író, aki ízlésesen kiszolgálja a romantikára vágyó olvasóréteget, és Kimberley Freeman pont ilyen. Nekem folyamatosan nincs ilyenre igényem, csak időnként, olyankor viszont Ő tökéletes.

4/5

Athenaeum Kiadó, 2016
Fordította: Szieberth Ádám
Eredeti cím: Ember Island
448 oldal
Erika
Ahern imádatáról, nagyságáról nem akarok most elkezdeni ódákat zengni, hiszen írtam már a könyveiről itt, itt, itt, itt, itt és itt is. Szóval a rajongásomat nem kell bizonyítanom! Így ez az újabb könyve sem tántorított el attól, hogy legközelebb is fejvesztve rohanjak, hogy beszerezzem az újakat.

Utolsó, itthon megjelent regénye a Vétkes volt (jó lenne amúgy a folytatás!!!), ami ugye egy más, eddig tőle nem megszokott írás volt. Szuper volt az is, csak szokatlan. Most viszont megint egy olyan fantasztikus történettel rukkolt elő, amit tőle már megszokhattunk. Ismét gondolkodásra késztet, mély szálakat rezget meg az ember lelkében.

Szerintem nincs olyan ember, akinek ne lett volna gyermekkorában üveggolyó gyűjteménye. Hogy ez a gyűjtemény egy hosszú élet fontos részévé váljon, szinte jelképezze egy ember életét, az talán jóval kevesebb embernél fordul elő. Leginkább felnőtté válásunk előtt már el is felejtjük, milyen csodákat gyűjtögettünk, teljesen értéküket vesztik.

Nem így van ezzel Sabrina, aki súlyos amnéziában szenvedő apja dolgai között megtalál egy csomó üveggolyót. Már abból is látszik, mennyire fontosak lehettek édesapja életében ezek a tárgyak, hogy gondosan vezetett, részletes nyilvántartást is talál róluk.

Bár apjával a kapcsolata nem volt túl szoros, egy olyan fontos dologról mindenképp tudnia kellett volna, hogy kerültek apja életébe az üveggolyók, és azok milyen szerepet játszottak élete alakulásában.

Persze egyből felmerülnek a lányban különböző kérdések, de első körben az foglalkoztatja a leginkább, hogy a nagyon is szigorúan vezetett nyilvántartáshoz képest miért hiányos a gyűjtemény?

A nyomozás itt kezdetét is veszi, bár Sabrina még nem tudja, milyen titkokat rejtő múltba tenyerel bele. Viszont innen már nincs visszaút.

Nincs sok ideje, igyekeznie kell, de minél inkább beleássa magát a nyomozásba, annál több kérdés merül fel, egyre több szereplő lép közbe. És mi egyre inkább megismerhetjük a lány apjának, Fergusnak az életét gyermekkorától kezdve, az üveggolyók iránti szeretetének, mániájának eredetét.

Nekünk könnyebb dolgunk van, hiszen ugye váltva mesél nekünk Sabrina és Fergus, több az infónk, de a lánynak szinte elölről kell kezdeni az ismerkedést saját apjával. Teljesen új oldaláról ismerheti meg a férfit, és ezt nem könnyű feldolgozni. Ráadásul Sabrinának emellett saját életét is gatyába kéne ráznia valahogy.

Folyamatosan váltakozó szemszögből olvashatjuk a történetet, amit én nagyon szoktam szeretni. Esélyt ad arra, hogy még inkább megértsem a másik fél álláspontját, mit miért tett vagy éppenséggel nem tett.

Ahogy az elején is írtam, elgondolkodtató, lelki anomáliákat okozó kérdéseket vet fel az őszinteségről, egymás tiszteletéről, szeretetéről. Vajon minden hazugság megbocsáthatatlan? Van olyan indok, amely felülírja az őszinteség, becsület szabályait? Megérthetjük az olyan cselekedeteket, amely akár életeket tehet tönkre? Egyáltalán hogy gondolkodhatunk ilyesmin? És mégis kénytelenek vagyunk, és rágjuk magunkat ismét, hogy mi mit tettünk volna, hogy döntöttünk volna? Vajon ezek a pici, látszólag értéktelen, mégis hihetetlen pénzösszegeket érő golyócskák lehetnek-e kapcsok múlt és jelen között?!

"Szeretem megtartani a titkaimat. Így én szabom meg, hogy az emberek mit tudnak rólam."

5/5

Athenaeum Kiadó, 2016
Fordította: Bottka Sándor Mátyás
Eredeti cím: The Marble Collector
320 oldal

Erika
Már tavaly év végén elolvastam, csak sűrű volt az évzárás. Pedig annyi minden kavargott bennem a könyv olvasása előtt, alatt és utána is. Nem kevesebbet állítok, mint életem egyik legfantasztikusabb olvasmánya  volt. Van még pár ilyen, de tényleg csak pár.

Szavakat sem nagyon találtam rá, most sem vagyok okosabb, de azért megpróbálok írni róla valamit.

A főszereplő fiú Theo, aki kamaszkorára annyi életet él meg, mint száz másik sem. Soha! Olyan életutat tudhat magáénak fiatalkora ellenére is, amelynek mindegyik szakasza megért volna egy külön regényt. Donna Tartt összegyúrta és valami fantasztikusat hozott ki belőle.

Theo az egyik reggelen úgy gondolja, hogy élete legrosszabb napja következik, hiszen édesanyjával együtt az iskolájának igazgatójával van találkozója, hiszen rossz fát tett a tűzre. Ezen a találkozón sok minden eldőlhet. Retteg az odafelé vezető úton, és akkor még nem tudja, hogy ha valóban odaértek volna az iskolához, talán egy unalmas élet folytatódott volna tovább.

Közbeszól a sors, ami mindenki életét megváltoztatja. Mit megváltoztatja??? Gyökerestől kitépi és újraformálja, teljesen új szemlélettel, teljesen új jövővel, teljesen új lehetőségekkel.

Nem mondom, hogy ez bármelyikünkkel megtörténhetett volna, mert dehogyis! Illetve egy-egy mozzanata a Theo körül zajló eseményeknek megtörténhetne, de nem ilyen halmozottan.

Ahogy utaltam rá, az iskolába sosem érnek be, és édesanyjával sem találkozik többé. Viszont találkozik egy férfival, aki pár szót még ki tud nyögni, és egy festményt is "kap" tőle a fiú. Ez a festmény, az Aranypinty ezentúl mindenhová kíséri őt, vigyáz rá, mint a szeme fényére. Legalábbis próbál.

És innentől kezdve elindul a kálvária. Nincs maradása, nyugta sehol sem. Úgy él, mint egy űzött vad, amely keresi valahol a nagyvilágban a megnyugvást. De úgy tűnik, nemhogy egy békés otthon felé haladna, mindig nagyobb zűrbe keveredik, mintha a mellére ki lenne tűzve, hogy "itt egy balek, vigyetek nyugodtan!".

A fiú senkinek nem tud nemet mondani, semmilyen helyzetből nem hajlandó kihátrálni, bármennyire is elátkozottnak látszik már az első pillanattól kezdve.

A nagykorúvá válás mellett, ami önmagában sem egyszerű feladat, ismerkedik a barátsággal, szerelemmel és kénytelen az elmúlással is foglalkozni. A festmény által pedig az örökkévalóság is belép a képbe, és mindezek ellentétbe kerülése, vagy éppen hogy harmóniája az, ami lapról lapra váltakozik, és mi sem tudjuk, épp mi a fontos.

Theo egy rendkívül különleges kis krapek. Első pillanattól kezdve a szívem mélyére zártam, és azóta sem engedtem ki onnan. Bármi kerüljön is az útjába, hihetetlen őszintén, tisztán nyúl mindenhez és mindenkihez. Senkiről nem feltételez semmi rosszat, mégsem nyámnyila. Csak kihasználható.

Nem csak Theo szerethető ebben a történetben, hanem szinte mindenki. Tényleg! Még a negatív szereplők is valamilyen módon a bőrünk alá kúsznak, annyira valóságosak, annyira érthetőek.

Nyomasztónak kéne értékelnem a könyvet, de erre képtelen vagyok. Szomorú az egész, ez igaz, mégis valami olyan mérhetetlen örömmel tölt el a "tulajdonlása" is, és hogy én ezt olvashattam, hogy a részem lett, hogy na! Döbbenetesen sok munka érződik az egész művön, úgy érzem, meg lettem tisztelve, hogy megírták "nekem" ezt a könyvet.

Amikor először kézbe vettem a könyvet, megrémültem, hogyan fogom én ezt magammal cipelni? 2018-ra sem végzek vele. Pár nap után pedig csak némán zokogtam, hogy én ebből még szeretnék! Nagyon sokat!

Remekmű!

5/5****

Park Könyvkiadó, 2016
Fordította: Kada Júlia
Eredeti cím: The Goldfinch
795 oldal